Magyar Nemzet: Nemrég megjelent egy tanulmány, amely radikális reformokat javasol a felhalmozódott államháztartási hiány kiküszöbölésére. A dolgozat, amelynek Bokros Lajos, Csillag István és Bauer Tamás mellett Mihályi Péter a szerzője, Utolsó esély címmel jelent meg. Államcsőd, esetleg gazdasági válság közeledik?
Bod Péter Ákos: A gazdaság tulajdonképpen jól van, sőt növekszik. Igaz, a növekedési ütem attól is függ, milyen mutatót alkalmazunk. Ebből a szempontból a GDP mutatja a legkedvezőbb képet; de ha már a bruttó nemzeti termékkel számolunk, kisebb növekedést látunk. A tíz ország, amely az unióhoz csatlakozott – ebből nyolc egykori tervgazdaság –, kapott támogatást a növekedéshez, sajnos ezzel hazánk nem élt valami jól: a dinamikát tekintve az utolsó harmadban vagyunk. Válsághelyzet a gazdaságban nincs, ám az állam pénzügyeivel nagy gond van. Nem konjunkturális gondot látok, hanem strukturálisat: túl sokan élnek az államból, amely a legális jövedelmeknek túl nagy részére tenyerel rá, mégsem tud annyit elvenni a gazdaság és a társadalom szereplőitől, hogy elegendő jusson a fontos kiadásokra. Mindennek sajátos, új kontextusát jelentik az uniós tagságunkból eredő kötelezettségek: immár nem magyar belügy, hogy mennyi az államadósság s mekkora a deficit. Ezeket illetően fontos uniós normákba ütközünk; mindez nemcsak kellemetlen, de nehezen belátható következményekkel is járhat. Abból, hogy ma sokan élnek az államból, az következik, hogy holnapután is sok igénnyel kell számolni, amely nem szorítható vissza pusztán pénzügyi megfontolások alapján. Amikor a túlzott deficitről szólunk, nem a pénzügyi ortodoxia szól belőlünk. Az viszont valóban érdekes, hogy az a médiaértelmiség és a szakmai közvélemény, amely szinte titkolta az államháztartás hiányát 2002 és 2006 között, most nagy hangerővel sürgeti a kiigazításokat. Pedig a kedvezőtlen folyamatok, amelyekkel most tele a sajtó, két évvel ezelőtt is fennálltak.
Lányi András: A lebegtetett államcsődnek kétségkívül politikai haszna van: a koalíció úgy kormányozhat tovább, hogy nem firtatjuk hosszabb távú gazdaságpolitikai elképzeléseit, csak azt, hogy rövid távon hogyan oldja meg a helyzetet, amit nem utolsósorban éppen ő idézett elő. Kevéssel a választások előtt csökkentik az áfát, a választások után megemelik, erre még csak azt mondom, átlátszó trükk. Az viszont mélyen igazságtalan, hogy a valóban takarékosságra ösztönző magasabb áfakulcsot engedték le, most ellenben a közszükségleti cikkeket, illetve a kedvezményezett kulturális szolgáltatásokat érintő alacsonyabb áfakulcs növelésére készülnek. Abban én egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a magyar gazdaság jól van. Nem elvont mutatókat kellene nézni, hanem azt, hogy mennyi jut – egyre kevesebb – közszolgáltatásokra, kultúrára, a környezet és az egészség védelmére, vagy azt, hogy a növekedés milyen alacsony foglalkoztatottság mellett ment végbe, s máris láthatjuk, hogy ez egészségtelen növekedés.
Magyar Nemzet: Mit tehet az állam e helyzetben?
Lányi András: Az állam feladata a magánteljesítményeket – ahogy mondani szokás – a közjó irányába terelni. Ám az állam erre a rendszerváltozás óta képtelen. Magyarországon ugyanis a magántulajdonon alapuló versenygazdaság hamarabb alakult ki, mint a demokratikus jogállam. Nem akadt, aki a piacot szabályozza, a magánvállalkozás számára kedvező feltételeket megteremtse. A középosztály, ha volt egyáltalán, elszegényedett. A piaci szektorban keletkező jövedelmek elégtelensége kikényszeríti az állami újraelosztást, az államadósság finanszírozása a piac elől szívja el a hitelforrásokat. Kevesen és egyre kevesebben vállalkozhatnak bármire, ami tisztes megélhetést biztosítana. Az állam sem a törvények, sem a méltányos verseny szabályainak betartatására nem képes az új oligarchiával szemben. Polányi Károly hívta fel egykor a figyelmet arra, hogy a modern állam párhuzamosan terjeszkedik a piacgazdasággal. A piac veszedelmes, dinamikus szerkezet, amely, ha egy vele arányos szabályozórendszer nem tartja kordában, ön- és közveszélyessé válik. A szabályozatlan piacgazdaság felszámolja önmagát.
Mihályi Péter: Lányi András idealisztikus normát, mondhatnám, kommunisztikus világképet tár elénk; ahhoz képest persze, hogy nincsen tökéletes állapotban a magyar gazdaság – ahogy a belga, az ausztrál és a svéd sem. A magyar gazdaság alapvetően jól van. Igaz, amikor Bod Péter Ákos a gazdaság állapotát a GDP-vel jellemzi, az körülbelül annyira helyénvaló, mint amikor egy ember egészségi állapotát a testhőmérsékletével írják le; attól, hogy nincs lázunk, még lehetnek lelki problémáink, mégis egészségesnek mondjuk magunkat. Az állami szerepvállalás vizsgálatakor élesen elválasztanék két aspektust: egyrészt, hogy mennyit és mire költ az állam – például hogy elég pénz jut-e a közszolgáltatásokra, s ezek jó helyre jutnak-e –; másrészt a bevétel és a kiadások egymáshoz viszonyított nagyságát kell megvizsgálni. Nincs mélyebb gazdasági alapja, hogy a magyar államnak több pénzt kelljen kiadnia, mint amenynyi a bevétele. Pedig most ez a probléma. Ez ellen az unió is jogosan protestál, ezt kell gyorsan rendbe tenni, különben hatalmas bajok lesznek.
Varga István: Gazdasági szereplőként úgy érzem, válsághangulat van. A gazdaság egészében nincs pénzügyi válság, a nagy cégek és a pénzügyi vállalatok jól érzik magukat, csak az utca embere, a vállalkozók pénztelenek és az államháztartás. Tehát a nemzetgazdaság szektorait külön kell értékelnünk. Az állami bevételek azért hiányoznak, mert egyrészt az adóztatott szektorok nem tudnak olyan teljesítményt nyújtani, amelyek elegendő bevételt biztosítanának a közfeladatokhoz, másrészt nincs elég adózó, ugyanis az a tőke, amely itt letelepedett, eredményesen vonja ki magát az adózás alól. Például 1999-ben még csak tizenhat off-shore pénzügyi társaság volt Magyarországon, 2003-ban már százhuszonkilenc, amikor is a nyereségük elérte a 290,7 milliárd forintot, de adójuk csak 2,8 százalék volt.
Mihályi Péter: Ez teljes félreértés. Néhány cég postafiókként használja hazánkat, nincs közük az országhoz, egyetlen alkalmazottjuk sincs nálunk, csak itt vannak bejelentve. Miért fizetnének adót? Szerintem örüljünk, hogy 2,8 százalékot fizetnek.
Varga István: Azért ezek és a nem pénzügyi kedvezményezett vállalkozások a statisztikai rendszerünk elemei, azt a bizonyos GDP-t és exportvolument, amelyre olyan büszkék vagyunk, ezek is produkálják…
Mihályi Péter: Nem igaz.
Varga István: Bocsánat, dehogynem. Vannak nagy számban nem pénzügyi off-shore cégek is; az unióba való belépésnél a jogi feltételek megváltoztak ugyan, ám az adózási kedvezmények másként megmaradtak. A Világbank több olyan tanulmányt publikált, amely már a címében is hirdeti, milyen sikeres volt itt is a creative destruction, az alkotó rombolás. Olyan gazdaságpolitika érvényesült nálunk, amely a helyi gazdaságot eltakarította, hogy a bejövőnek teremtsen lehetőséget. A bejövők a csekély adózásuk mellett leszorították a bérszínvonalat is, márpedig a leszorított bérrel csekély a fogyasztás, ezáltal a mások általi foglalkoztatás is fék alatt van, továbbá a bérből eredő adó is szerény – hát persze hogy hiányos az államháztartás.
Bod Péter Ákos: Josef Schumpeterről van szó, aki egy darabig pénzügyminiszter volt Ausztriában. Ő ajándékozta meg a világot a creative destruction fogalmával, s ez a kapitalizmus összefoglalása. Egyszerűen arról van szó, hogy egy szerkezetet lebontanak s egy másikat újraépítenek. Ami Kelet-Közép-Európában zajlik, az nyilvánvaló illusztrációja ennek. Aki végigmegy a Váci úton, a kenderjuta- és csavargyárak helyén autószalonokat és bevásárlóközpontokat lát. Azt a nézetet azonban nem osztom, miszerint a betelepülő tőke az állami hiány egyik oka. Inkább úgy gondolom, hogy gazdasági válság ugyan nincs, de a foglalkoztatással súlyos gondok vannak, és nemcsak az idealisztikus, hanem a létező európai mintákhoz képest is. A magyar gazdaságot három szektorra lehet bontani. A külföldi tulajdonú cégekre, amelyek jól érzik magukat, de nem foglalkoztatnak sok dolgozót; a magyar középvállalkozói körre, amely alapvetően hazai erőforrásokkal működik – ezek közt van, amelyik jól áll, sőt az általam ismert adatok szerint ez a réteg stabilizálódott, de egy része csak küszködik; s van végül egy rejtőző, önfoglalkoztató réteg, amely gyakran belelóg a nem legális gazdaságba. A legális gazdaságot túladóztatja az állam, miközben a gazdasági szereplők nagy része nem járul hozzá a közterhekhez. Egy részük azért nem, mert nem képes, másik részük pedig nem fizet adót, miközben Mercedesszel jár. A feketegazdaság Magyarországon nagyobb probléma, mint Szlovéniában vagy az egykori Csehszlovákiában.
*
Magyar Nemzet: Tehet-e valamit az állam a gazdasági tulajdonszerkezet arányainak megváltoztatásáért?
Egedy Gergely: A magyar piacgazdaság kialakulása sok rendhagyó vonást mutatott; az államszocialista rendszerből csak olyan feltételek mellett lehetett kilépni, amelyek épp a klasszikus piacgazdasági verseny tagadására épültek. Torz, deformált piacgazdaság jött létre, s ez az, amellyel az államnak úgy-ahogy együtt kell működnie. Ez a kapitalizmus azonban nem olyan, mint amilyet Nyugat-Európában találunk. Egyfelől kétségtelenül igaz, hogy a külföldi tőke nélkülözhetetlen, hiszen olyan szervezeti kultúrát és technológiát hoz be, amely egyébként nincs meg, de az is egyértelmű, hogy ez a tőke nem az ország fejlődésében érdekelt, és a nyereségének jelentékeny részét hazaviszi. Felsorakoztathatók tehát közgazdasági érvek a külföldi tőke mellett, ám nem volna szerencsés, ha a mérlegelésben mindig kizárólag a gazdaság saját racionalitása érvényesülne. Az a hagyományos funkció, amely egy polgári demokráciában a nagyvállalkozásokra hárul – mecenatúra, karitatív tevékenység, környezetvédelem –, nálunk hiányzik, hiszen a multinacionális tőke dominanciája miatt nem válhatott tőkeerőssé a hazai középosztály, amely ezeket a funkciókat betölthetné. Ez pedig a magyar társadalom szerkezetére is markáns és igen kedvezőtlen hatást gyakorol. Át kell ezért alaposan gondolni, hogy milyen mértékben támogassa az állam a külföldi tőke térnyerését.
Varga István: Csakhogy politizáló tőkéről van szó, amely jelentős mértékben képes az érdekeit érvényesíteni, és rendszerint az új kormányok felállásakor nyújtja be a számlát. Emlékezzünk, a 2002-es választás előtt László Csaba egy pénzpiacot élénkítő csomagot állított össze a tőzsdei árfolyamnyereség és a határidős értékpapír-kereskedelem adómentessé tételével. Az államháztartás pedig épp a pénzhiány miatt a következő költségvetéshez már megszorító csomagot kapott 2003 júliusában. Az elmúlt tizenöt év ilyen, pénzügyi értelemben dinamizáló és a társadalmi működést fékező csomagok sorát hozta. A pénzügyi szektor és szakirodalom mindig nagy örömmel üdvözli, ha az új kormány javítja az esélyeit, csakhogy ilyenkor a nem pénzügyiekét fékezi. Óriási összegeket engedtek át a kormányok a pénzpiac szereplőinek a költségvetés terhére. A hazai gazdaság nemcsak a belépő és a bent lévő érdekeltségek tekintetében különbözik, hanem a pénzpiaci és a nem pénzpiaci szereplők esélyei is igen különbözőek.
Mihályi Péter: A tényeket tekintve igaza van, a nagyságrendeket tekintve azonban egyáltalán nincs. Ma Magyarországon az állami adókhoz és járulékbevételekhez képest minden vállalati nyereség eltörpül. Az szja-, a nyugdíj- és egyéb bevételek adják az állam zsebébe áramló pénz zömét, s az, amiről Varga István beszél, legfeljebb tíz–húsz százalékot tesz ki. Ha egy pillanatra elfogadom az elemzését, miszerint a kapitalizmus és a pénzpiacok így viselkednek, akkor föl kell tennem a kérdést, hogy vajon miért nem tesznek így Finnországban, Észtországban, Szlovéniában is. A turáni átok sújt minket? Nem, egyszerűen arról van szó, hogy nálunk tizenhat éve a kormányok többet költenek, mint amennyi pénzük van. Ennek semmi köze a multinacionális tőkéhez: ugyanazok a multik vannak jelen nálunk, mint Finnországban, ahol az állam tíz éve költségvetési többletet produkál, és ott nincsen szükség megszorító intézkedésekre.
Lányi András: Csakhogy nálunk sokkal gyorsabban és nagyobb arányban került a gazdaság a multinacionális tőke kezébe, s ezzel valószínűleg összefügg az állam bevételeinek elégtelensége.
Mihályi Péter: Nem függ össze. Mindenki arról beszél, hogy a külföldi befektetők hiteleznek a magyar gazdaságnak, miközben a magyar államadósságnak körülbelül a fele magyar rezidensek birtokában van. Magyar bankok, biztosítók, nyugdíjintézetek hiteleznek az államnak. Ezek a magas nyereségből fizetik a betéteseknek a reálkamatot. Szó sincs arról, hogy a pénzpiacok nagy nyeresége egy az egyben külföldre vándorolna: a pénz fele szépen itt marad, és magyar állampolgárok előmenetelét segíti elő. Ezek az állampolgárok tehetősebbek, és vannak megtakarításaik. Ők kapják a magas kamatot. S ha ez a dolog így áll, akkor fordítva érdemes belegondolni: ha tudniillik a magas kamatok, pénzügyi nyereségek eltűnnének, akkor ezek felét a magyar középosztály veszítené el. Nem kéne zürichi gnómokban és a kapitalisták összeesküvésében gondolkodni.
Varga István: A magyar bankrendszernek nem a fele, hanem körülbelül a kilencvennégy százaléka van idegen kézben. Az egész nemzetgazdaság pénzügyi eszközeinek és kötelezettségeinek állományát pontosan ismerjük. A múlt év végén kerekítve harmincháromezer-kilencszázkilencvenmilliárd forint volt a kötelezettségünk és tizenkétezer-ötszázmilliárd az eszközállományunk, azaz a pénzügyi vagyonunk mínusz huszonegyezer-ötszázmilliárd forint, úgy százmilliárd dollár. Magyarországon jelen van százmilliárd dollár idegen pénzügyi tulajdon, amely az egész gazdaságot működteti, és ennek nagy ára van. A nemzetgazdaságból adósság és nem adósság – részvény, cégtulajdon – típusú jövedelemként már 2004-ben nettó ötmilliárd euró, tehát mintegy hatmilliárd dollár távozott. Ennyit transzferál ki az ország, nem áruforgalmi egyenleg, hanem e felett, kizárólag jövedelem címén. Ez azt jelenti, hogy a magyarországi tőkejövedelmek döntő része elhagyja az országot.
Lányi András: Száz–százötven évvel ezelőtt, mikor zömmel külföldi kézben volt a magyar bankrendszer, felépült egy város, úgy hívják, hogy Budapest. Most viszont szinte lerombolódott, s többnyire bankszékházak épülnek benne. Nekem is gyanús, hogy itt nem kifizetődő a reálszférába befektetni, ugyanakkor e pénz nagy részét maga az állam szívja el, s az államadósságot finanszírozza ez a bankrendszer.
Egedy Gergely: Ez is arra utal, hogy a Monarchia kapitalizmusa más jellegű volt, mint a mostani…
Varga István: Az államháztartás hiánya, amelyet ma olyan kellemetlennek tekintünk, 2002-ben nagy volt: 9,4 százalék, erre még rápakoltunk kétszázötvenmilliárd forintot az MNB veszteségének megtérítéseként, tehát a tényleges költségvetési hiány 12,1 százalékra nőtt, de ez utóbbiról hallgattunk, így senki sem sokallta. Egyébként Magyarországra a pénzügyi vállalatok tényleg nem fektetnek be, csak államkötvénybe, pénzpiaci papírba. A biztosítási, nyugdíj-megtakarítások semmilyen mértékben sem vesznek részt a gazdaság működtetésében, így a megtakarításokkal folyamatos pénzkiáramlás zajlik.
Magyar Nemzet: Van köze a multikhoz a jelenlegi államháztartási hiánynak, vagy nincs?
Mihályi Péter: Nincs.
Bod Péter Ákos: Ha a magyar államháztartás hiányát a külföldi tőke jelenlétéhez kötjük, eltévedünk. Inkább fordítva áll a dolog: a túl nagy állami deficit elszívja a pénzt a reálszféra elől, s átszivattyúzza a pénzügyi szektorba. De nem azért van így, mert nálunk gonoszabb a külföldi tőke, mint máshol, hanem azért, mert az állam rosszul gazdálkodik. Magyarországon a hazai tulajdonú piaci szereplők száma valóban túl csekély. Sajnos 1990-ben nagy adóssággal tértünk át a piacgazdaságra, ezért mindjárt az indulásnál rászorultunk a külföldi tőkére. Ha nem így alakul, erősebb lett volna a magyar középosztály. A jelenlegi problémákat azonban lehet jól és kevésbé jól kezelni. Van, akinek sikerül javítania múltból eredő problémáin, van, akinek nem. Írország kemény munkával a volt gyarmattartó és gazdag szomszéd Anglia fölé nőtt három évtized alatt, míg a görögök nem sokkal kerültek előbbre.
Lányi András: A multinacionális cégbirodalmak, amelyek eleve behozhatatlan előnyökkel, ráadásul állami támogatással szerezték meg a hazai gazdaság aránylag versenyképes részét, csírájában fojtották meg a hazai közép- és kisvállalkozásokat. Ugyanakkor sokkal kevesebb foglalkoztatottal – s még kevesebb hazai foglalkoztatottal – érnek el nagyobb teljesítményt, ami igenis visszafogja a hazai fogyasztást, valamint az arra épülő magyar kis- és középvállalkozások kibontakozását. A foglalkoztatottak alacsony, illetve a kilátástalan élethelyzetek növekvő száma nagyobb szociális terheket ró az államra, amely épp akkor kénytelen növelni kiadásait, amikor nincs miből. Ezeket a költségeket a multinacionális szektorban elért növekedés nem fedezi. Nemcsak azért, mert nem itthon adózik, s mert beszállítói és egyéb kapcsolatai révén a jövedelem nagy részét kimenti, hanem azért is, mert sehol a világon, így nálunk sem óhajtja megfizetni azokat a környezeti, kulturális, szociális költségeket, amelyeket okoz. Nem hiszem, hogy az államháztartás hiányának egyszerű és kézenfekvő megoldása csupán annyi volna, hogy az igen tisztelt állam költsön kevesebbet. Igaz, rengeteg a haszontalan, pazarló állami kiadás. Csakhogy a magyar államnak sokkal súlyosabb az adóssága a jövő felé, mint jelenlegi hitelezői felé. Sürgősen invesztálnia kellene a kötött pályás tömegközlekedésbe, az egészségügybe, a fejlesztő-kutató tevékenységbe. Ha megkaphatnám a kassza kulcsát, csomó kiadási rovatot eltörölnék, és új, hosszabb távon bizonyosan megtérülő kiadásokra fordítanám, amit így megtakarítok. Életveszélyes, ha ezek elmaradnak…
Magyar Nemzet: A liberális javaslat szerint növelni kell a lakossági terheket és csökkenteni a kiadásokat.
Lányi András: Magyarországon pillanatnyilag is nagyon vékony középosztály tartja el az államot, ettől felfelé és lefelé található a nem adózó jövedelmek tömege. Európában a keresőképes korosztályból nálunk a legalacsonyabb a legálisan foglalkoztatottak aránya. A gazdagokat rá kell kényszeríteni a közteherviselésre, a szegényeket képessé kell tenni arra, hogy adóztatható jövedelemhez jussanak. Ez nem megy a hazai vállalkozások, a hazai piac védelme nélkül.
Mihályi Péter: A foglalkoztatás problémájának okai másutt keresendők. Él itt egy elég nagy tömegű, ráadásul újratermelődő alacsony képzettségű réteg, amely már a nyolc osztályt sem végzi el, még kevésbé a középiskolát, ezért őket nemcsak a multi-, hanem a magyar magántőke sem tudja foglalkoztatni. Ma már nem egyszerűen esztergályos szakmunkás-bizonyítvánnyal kell rendelkezni, hanem munkakultúrával, megbízhatósággal, civilizáltsággal, lakóhelylyel is. Drámai probléma a foglalkoztatás ügye, öszszefügg az állami költségvetés helyzetével, de nagyrészt oktatási kérdés.
Lányi András: Gyakran az iskolára hárítjuk a gazdaság dinamizálásának feladatát, ám úgy tapasztalom, sokkal inkább a hitel hiánya akadályozza a vállalkozókat abban, hogy felhajtsák, kiképezzék, munkára és móresre tanítsák a képzetleneket. Amíg ilyen nehéz hitelhez jutni, amíg a beszűkült hazai piacnak ilyen nagy részét uralják külföldi szolgáltatók és szolgáltatások, addig hiába képez az oktatás jobban, rugalmasabban, a gazdaságnak nincs felvevőképessége.
Magyar Nemzet: Milyen típusú piacgazdaságra lenne szükség?
Egedy Gergely: A nyugati piacgazdaságok némi egyszerűsítéssel két fő típusra oszthatók: az egyiket Michel Albert nyomán neoamerikai, a másikat rajnai modellnek nevezhetjük. S bár tudjuk, hogy Németország és Japán közt nagyon sok kulturális eltérés van, ennek ellenére a távol-keleti ország is a rajnai modellhez sorolható. A leglényegesebb kritérium éppen az állami szerepvállalás; az utóbbi modellben a piaci szabályozás szerepe nem korlátlan, s a rendszer a versengés és az együttműködés összekapcsolására épül. A konzervatívok számára a „state-made man” eszméje nem elfogadható, az állam nem „csinálhat” polgárt, de segítheti a középosztály megerősödését. Ez nem pusztán gazdasági kérdés, hanem mindenekelőtt kulturális és politikai értékválasztások kérdése. Az állam eldöntheti, hogy széles középosztályt akar-e kialakítani, vagy olyan politikának ad teret, amely az elmúlt másfél évtizedben jellemző volt, s amely a társadalom kettészakadásához vezetett: kialakult egy viszonylag tehetős felső és egy elég széles alsó réteg, a középső pedig, ahogy Lányi András is mondja, elvékonyodott. Szociológusok szerint a jól működő társadalom rombuszidommal jellemezhető, középütt a legszélesebb. A középosztály meggyengülése nemcsak társadalmi, hanem hosszabb távon politikai szempontból is veszélyes.
Varga István: A humán tőke is amortizálódott, demográfiailag, egészségileg, intellektuálisan. Ez a leépülés nem független attól, hogy folyamatosan szűkül az állam és az emberek reprodukálóképessége. Persze hogy át kell alakítani a szakmunkásképzést; korábban a vállalatok átvették az államtól a gyakorlati képzést, ma a külföldi tulajdonú cégek erre nem hajlandók. Ugyanakkor működik Magyarországon – 2003-as adat – háromszázhuszonötezer egyéni vállalkozó, akiknek bevallott átlagjövedelmük évi ötvenegyezer forint veszteség, előző évben évi ezer forint volt a nyereségük. Ez a kör nem tud részt venni sem a humán tőke újratermelésében, sem az állam egyéb feladatainak átvállalásában, saját személyes fogyasztását is a termelési ráfordításokban számolja el. Az Utolsó esély című tanulmány szerint egyes feldolgozóipari ágak gondja, hogy túl magas a bér, sőt a minimálbér is, és ez a bérszínvonal rontja a versenyképességet. A KSH szerint a textilruházati és több más ágazatban a fizikai munkások átlagbére még a minimálbért sem éri el. Egy átfogó felmérés szerint öt földrész hetvenegy városa közül mindössze kettőben kisebb az átlagbérszint, mint a magyar minimálbér. Zürichben 32 svájci frank az átlagórabér, míg a magyar minimálbér 2,43. Ugyanakkor a budapesti létfenntartás költsége 67 százaléka a zürichinek; kiszámolható, hogy a világ legszegényebbjeinek szintjén van nálunk a bérezés.
Magyar Nemzet: Van-e esélye a szociális piacgazdaságnak Magyarországon?
Bod Péter Ákos: Az érvényben levő magyar alkotmány a preambulumában tartalmazza a szociális piacgazdaság fogalmát…
Mihályi Péter: Mert Antall József beleíratta.
Bod Péter Ákos: Ezt célként határozza meg az alkotmány a demokratikus állammal együtt, feltételezve, hogy lesz egy széles réteg, amely szellemi és anyagi tulajdonnal bír. A rendszerváltozás menetében ezt meg lehetett volna valósítani, de az idő előrehaladtával az állam eszközei szűkülnek, a privatizálható vagyon lassan elfogy, s nemzetközi korlátok is érvényesülnek. A nemzeti ipar védelmére szinte nem maradt eszköz a közös piacon belül, hiszen az unió szerint a kis vállalatokat legfeljebb regionális ügyekben lehet támogatni, a nemzeti nagyipart pedig egyáltalán nem. Voltak jelentős erőfeszítések az Antall-kormány idején, s ténylegesen létrejött egy néhány százezres vállalkozói kör, amely az én ismereteim szerint nem panaszkodik annyira. Ugyanakkor az oktatás, a településszerkezet problémája, a roma etnikum sajátos helyzete arra utal, hogy a mára kialakulóban levő társadalmi modell, amely nagyon távol áll a szociális piacgazdaság ideájától, nem folytatható. Én egyébként igen óvatosan bánnék például a falvakkal; ha ott elkezdik a gazdasági racionalizálást, s bezárják, körzetesítik az iskolákat, akkor a települések elnéptelenednek.
Mihályi Péter: A szociális piacgazdaság pusztán politikai legenda, zsurnalisztai fordulat, közgazdasági definíciója nincs. A dolog tehát nem létezik, ettől függetlenül tényleg benne van a magyar alkotmányban. Azonkívül a mindenkori politikai elit mozgási szabadsága nagyon kicsi, tehát a dolog nem úgy működik, hogy ránézünk a térképre, és választunk egy modellt. Az NDK-ban, amelyet a nyugatnémet gazdaság pénzéből szanáltak, s ahol megdöbbentő mennyiségű pénzt öltek kis- és középvállalatokba állami támogatásként, az elemzések azt mutatták, hogy ezek a cégek eredménytelenek – túl kicsik, s ennélfogva lemaradnak a nyugatnémet, főleg az európai uniós gazdaságok versenyében. Tehát nem elég belenyomni a hazai vállalkozásokba az adófizetők pénzét; minden ország meghatározott mennyiségű közepes és kisvállalatot tud működtetni.
Egedy Gergely: Természetesen igaz, hogy léteznek külső kényszerek, de hiba volna valamiféle determinizmus csapdájába esve azt állítani, hogy semmilyen választási lehetőség nincs. Ha megnézzük az elmúlt tizenhat évet, akár az Antall-kormányzatot, akár az Orbán-kormányt, más hangsúlyokat, más értékrendeket találunk, mint a szociálliberális kormányok tevékenységében. Igenis van választási szabadság, ebből fakadóan van morális felelősség is.
Mihályi Péter: Az oktatással kapcsolatban sincs a racionalizációnak alternatívája. Ne zárjuk be az iskolákat a kistelepüléseken? Az orvosi rendelőket is be kell zárni, a postát is. A biztosítók és a bankok már elvonultak onnan. A társadalmi dinamizmus a városiasodásból vagy a járásokká alakulásból áll. Az állam feladata, hogy arra ösztönözze az embereket, mozduljanak el onnét, ahol vannak. Ha falun maradnak, a gyermekeik helyzetét rontják, mert a kistelepüléseken nem lesz rendes egészségügy, rendes közlekedés. Aki a kistelepülések érdekeit védi, valójában az ott élők és azok gyermekei ellen beszél.
Lányi András: A hatvanas években óriási erővel folyt a kistelepülések felszámolása, hatalmas embertömeget hajszoltak a városokba, akiket egy gazdaságtalanul működő ipar fel tudott szívni. Ma senki nem tudna megfelelő munkát kínálni a számukra, ellenben jó megoldást jelentene a mezőgazdasági tevékenység, amelyre a kistelepüléseken igenis volna lehetőség, a városokban pedig felvevőpiac – ha az elhibázott agrárpolitika nem a hatalmas latifundiumoknak, feldolgozóipari monopóliumoknak, bevásárlóközpont-láncolatoknak kedvezne, hanem a fenntartható vidékfejlesztésnek adna esélyt és hitelt. A kistérségekben gondolkozó Európában a kistelepülés, hála a közlekedési feltételek és a kommunikáció javulásának, nagyon is életképes. Kivéve, ha minden közszolgáltatást elviszünk onnan. Bizonyított, hogy az a falu, ahol az iskolát bezárják, megszűnik – ugyanis a szülőkorú felnőtt lakosság tíz éven belül elköltözik.
Mihályi Péter: Költözzön el.
Magyar Nemzet: Szűnjön meg a falu?
Mihályi Péter: Persze. Középkori hagyomány, miért kéne fenntartani? Egész Nyugat-Európában nincs falu. A magyar települések többsége háromszáz fősnél kisebb, életképtelen.
Magyar Nemzet: Lappföldön még a tanyákat is megtartották, négyzetkilométerenként egyfős népsűrűségű területen.
Varga István: Bizonyos értelemben ki kell lépni a falu határain. Van szociális piacgazdaság, pontosabban lehetne; sokan állítják ezt az európai és a világgazdaság nagy hatalmú vezetői és elemzői közül, akár korábbi elveiket is megtagadva. Az emberiség kezdi felismerni, hogy az eddig domináns neoliberális gazdaságpolitika helyett valami más kell. Lehet például regionális szövetkezeteket szervezni, ahol számos dolgot maguknak termelnek, egymásnak szolgáltatnak az emberek, olcsóbban, egészségesebben és természetesebben. A romák maguk építhetik házaikat, mégpedig olyan technológiával, amely nekik megfelel, s ehhez nem kell nemzetközi tőke. A mai informatika biztosítja, hogy a munka és a teljesítmény könynyen, azonnal helyben elszámolható legyen, nem kell a világ nagy bankjainak rendszeréhez kapcsolódni. Az állam dolga az lenne, hogy biztosítsa ehhez az infrastruktúrát, és akkor valóban nem kellene a lakosságnak az önkormányzat nyakára járni segélyért. Az ilyen keret jellegű szövetkezetek jogszabályi háttere megvan, a szövetkezeten belüli vállalkozások működtethetők, a tagok dolgozhatnak, elszámolhatnak elektronikus pénzhelyettesítőkkel.
Bod Péter Ákos: A magyar társadalom nagyon atomizált. Az együttműködési készség nem túl jó. Van tehát kulturális probléma is: e társadalom tagjai Európában is egyedülálló módon átlagosan napi kétszáznegyven percet ülnek a televízió előtt, ahelyett hogy civil szervezetekbe tömörülnének vagy szövetkeznének. Az államra való ráakaszkodás készsége már emiatt is nagyon erős nálunk. Tény, hogy a szociális piacgazdaság nyugat-európai sikerei más lélektani állapotban születtek. De az biztos: a jövőnket érintő megoldások nem szűkíthetők le arra, hogy hány százmilliárdot kell kivonni a költségvetésből.
Egedy Gergely: A szociális piacgazdaságot, amely igenis bizonyította életképességét, nemcsak a liberális neoamerikai modelltől lehet megkülönböztetni, hanem finoman, de egyértelműen a klasszikus északi jóléti államokéitól is. A túlfejlesztett jóléti államnak megvannak ugyanis a súlyos hátrányai: a lakosságot állami függőségre szoktatja, szinte gyámság alá helyezi, így a tradicionális intézményeknek, például a családnak vagy az egyházaknak a szerepét akaratlanul is leértékeli. A mindenkori állam felelőssége, hogy a helyes arányokat és mértékeket megtalálja. Konzervatív nézőpontból azonban bátran megfogalmazható: azt az elvet, hogy a piacgazdaságnak saját racionalitását ötvöznie kell a szociális szféráéval, nem szabad feladnunk, hiszen egy olyan piacgazdaság, amely a szociális szempontokat figyelmen kívül hagyja, hosszú távon aláássa saját alapjait.